Mert hajlamosít arra, hogy ne vegyük kellőképp komolyan a problémát, és várjuk, hogy megoldódjon magától.

Kezdjük az elején.

A gyerekek személyisége leegyszerűsítve öröklött és tanult viselkedésminták összessége. Gyermekünk életében vannak olyan mérföldkövek, amik akkor is nehezek a családnak, ha teljesen normális lefolyásúak. Ilyenek például a születés utáni első három hónap, a dackorszak, az óvoda-iskola átmenet, majd a kiskamasz, végül a kamaszkor. Ezek a változások szociális, idegrendszeri, hormonális újra-alakulások, amik bizony próbára tehetik mind a gyermeket, mind pedig a szülőt.

Ezeken kívül bármilyen kisebb-nagyobb változás, krízis, trauma eredményezhet átmeneti vagy tartós változást a gyerek, és akár az egész család életében. Ez teljesen rendben is van így, hiszen, ha jobban belegondolunk, mi felnőttek is így működünk. Egy utazás, szakítás, munkahelyváltás vagy költözés a ránk is hatással van. De nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Van, hogy az időjárás az oka a hangulatunk változásának, esetleg az, hogy nem volt nyitva a kedvenc pékségünk, pedig mi azt a kiflit szerettük volna reggelire enni, amit ott árulnak.

Ez eddig teljesen természetes. Azt is tudjuk, hogy gyerekek már csecsemőkorukban sem egyformák, ráadásul ők folyamatosan fejlődnek, változnak. Fontos, hogy életük során kizárólag ők tudják, min mennek keresztül, hiába szeretnénk azt hinni, hogy van róla fogalmunk. Mi legfeljebb csak sejthetjük. Viszont ha mondják, látjuk vagy felmerül bennünk, hogy nagy a gond, nagy felelősségünk van abban, hogy a helyén kezeljük azt. Még akkor is, ha felnőtt szemmel egyáltalán nem nagy a probléma. Ne felejtsük el; ő nem felnőtt. Ha a helyzete számára egy hatalmas teher, soha ne akarjuk meggyőzni az ellenkezőjéről. Álljunk mellé, és segítsük abban, hogy le tudja azt tenni.

Mikor gyanakodjunk, hogy valamilyen közbelépésre van szükség?

Ha valami miatt gyermekünk hangulata vagy viselkedése tartósan negatív irányba változott, akkor mindenképp gondoljuk át, mi történhetett és mit tehetünk az ő jóllétének érdekében.

Ha csemeténk hosszabb ideig:

• szorong
• agresszív
• dühkitörései vannak
• magába fordul
• sír
• pótcselekvései vannak (pl. elkezdi rágni a körmét, tépi a haját)
• egészségügyi ok nélkül fáj a hasa, feje, hányingere van
• korábbi évekre jellemző viselkedésmintákat vesz fel (bepisil, mikor már szobatiszta, „elfelejt” beszélni…)

Itt vissza is kanyarodhatunk az írásom elejére.

Miért baj, ha az előbbi esetekben a szülő csak legyint, és nyugtázza, hogy ő is ugyanilyen visszahúzódó, szorongó vagy agresszív és verekedős volt?

Addig nincs gond, amíg felfedezzük a hasonlóságot. Viszont azt gondolom, igenis utána kell járni a probléma forrásának, és igyekezni azt a leggyorsabban orvosolni, ha szükséges szakember bevonásával.

Ez rendkívül fontos, hiszen, ha benne hagyjuk a gyermekünket egy olyan nehézségben, amelyből segítség nélkül nem tud kilábalni, annak súlyos, maradandó következményi is lehetnek, amik akár az egész életére hatással vannak. Emellett nem elhanyagolható az sem, ha egyedül marad a nehézségeivel, vajon legközelebb mennyire próbál majd kapcsolódni velünk. Mer majd őszinte lenni? Vagy el sem mondja, mert úgysem hiszünk neki? Esetleg abban a hitben van, hogy ő rosszul működik, mert ekkora nagy feneket kerít egy mindenki más számára apró dolognak?

Bemutatok egy szemléletes esetet:

Elvált szülők gyermeke egyre kevésbé találja a helyét az óvodában. Nehezen indul el otthonról, sokszor jönnek rá sírórohamok. Kevés barátja van, velük szívesen játszik, de ha előre tudja, hogy nem mennek aznap óvodába, ő is zokogva indul el, sokszor fáj a feje, a hasa. Nagycsoportos, el is tudja mondani, hogy nem szeret az óvodában, otthon akar maradni. A helyzet egyre csak romlik.

A fizikai tünetek miatt már voltak gyermekpszichológusnál, aki elmondta, hogy a szülőknek kell változtatni a nevelési módszereiken. Tanácsolta is nekik, hogy keressenek fel maguk is szakembert. A módszereiken ideiglenesen változtattak, ami enyhe javulást hozott, úgyhogy egyikük sem vette igénybe pszichológus segítségét. Jelenleg újra negatív irányba változott a helyzet. A gyermek ismét egyre rosszabb lelkiállapotban van, és elkezdte tépkedni a haját is.

Az óvodában felhívták a szülők figyelmét a problémára. Az anya válasza az volt, hogy ő is ugyanilyen szorongó volt, majd elmúlik. Különben ő és az apa is feleslegesnek tartják bolygatni a gyermeket, mondván, hogy szeptemberben úgyis iskolába megy, ennyi időre már minek.

Ebben a helyzetben a gyermeknek segítségre van szüksége, de nem kapja meg. Ráadásul a szülők a közelgő iskolában pozitív változási lehetőséget látnak, holott meglátásom szerint legalább ugyanannyi, ha nem nagyobb, esélye van annak, hogy romoljon a helyzet. A gyerkőc már most sem találja meg a biztos támogató hátteret, egy átmenet óvodából iskolába pedig mindenképp hatalmas váltás egészséges lelkiállapotú gyermekek számára is. Sajnos nagy az esélye annak, hogy így olyan kudarcok érik majd, amiket később nagyon nehéz lesz feldolgoznia.

Egy kis érdekesség még a történethez: az anya, aki szintén hasonló dolgokon ment keresztül gyermekként, nehezen boldogul a párkapcsolataiban, folyamatos kudarcélmények érik, amikkel nem tud mit kezdeni. Emellett az utóbbi három évben több alkalommal volt pánikrohama, kórházba is került miatta. Sajnos az ajánlások ellenére nem kezdett bele még bele a saját terápiájába.

Elgondolkodtató, vajon az anya gyerekkori, fel nem dolgozott nehézségei milyen összefüggésben vannak a jelenlegi nehézségeivel.

Kanyarodjunk is vissza a fő gondolatmenetemhez.

Mit tehetünk szülőként?

Ne legyintsünk a problémákra, ha szükséges, vegyük igénybe szakember segítségét gyermekünk és/ vagy magunk számára.

Szülőként nem vagyunk tökéletesek, és nem is azt tanácsolom, hogy a tökéletességre törekedjünk. Viszont azzal, hogy elkezdjük lepakolni a feleslegesen cipelt batyukat, vagy megváltoztatni azokat a magunkkal hozott családi mintákat, amikkel nem szeretnénk azonosulni, rengeteget teszünk nem csak a saját, hanem gyermekünk lelki egészségéért is. Ehhez soha nincs késő. Ha egy vagy több gyerekkel magad mellett látod úgy, hogy változtatásra van szükség, indulj el, és tedd meg az első lépéseket. Mindig van választás, és soha nem vagy egyedül, még ha ebben nem is vagy biztos néha.

Ki segít?

Ha úgy érzed, a helyzeteddel most nem tudsz vagy akarsz egyedül megbirkózni, és van körülötted olyan családtag vagy barát, akiben megbízol, és úgy látod elég, hogy kibeszéled magadból az elakadásaidat, bátran kezdd így. Nagyon jól tud jönni a figyelmes hallgatóság, főleg, ha menet közben kiderül, hogy egyáltalán nem egyedi a problémád.

Gyermeknevelési és családi problémák esetében a pedagógusoktól is kérhetsz tanácsot, illetve több, coach, tanácsadó, pszichológus vagy pszichiáter szakember is van, aki támogatni tud titeket. Bátran kérdezz, kérj időpontot, menj el fogadóórára, nagy eséllyel tudnak irányt mutatni, vagy tovább irányítanak a megfelelő szakember felé.

Ha otthon érzed magad a közösségi médiában, érdemes körülnézni ott is. Rengeteg hiteles szakember ad értékes tartalmakat különféle területeken, illetve hasznosak lehetnek az általuk üzemeltetett online csoportok is.

Csoportok nem csak online, hanem a személyes térben is léteznek. Lehetnek például tematikus szülőcsoportok: kamasz gyereket nevelőknek, kisgyermekes családoknak, sajátos nevelési igényű gyermeket nevelő családoknak, de a zárt önismereti csoportok is sokat segíthetnek.

Ha bárkinek rendszeres vagy fizikai tünetei vannak, először érdemes a házi-vagy gyermekorvossal konzultálni. Ha ő nem lát okot arra, hogy szakorvoshoz induljatok, én azt ajánlom, klinikai szakpszichológust vagy pszichiátert keressetek fel.

Én továbbra is szívesen segítek gyermeknevelési, családi vagy párkapcsolati elakadásokban. Ha kérdésed van, vedd fel velem a kapcsolatot, és egyeztessünk időpontot a díjmenetes előzetes konzultációra.

Kiemelt kép: Mojpe from Pixabay